Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mopsztörténelem, History of pugs

2008.01.04

 

Mopsztörténelem

A mopsz hosszú, tiszteletet parancsoló múltra tekint vissza. Sármos személyiségét számos híres festmény örökíti meg. William Hogarth „House of Cards” című képe (1730) egy fekete mopszot ábrázol. A festő maga is mopsz-tulajdonos volt, és számos festményén ábrázolta szeretett kutyáit. A mopsz fajta története jelenlegi ismereteink szerint i.e. 400 előttre nyúlik vissza. Szinte bizonyos, hogy Kínából származik. A kínaiak a tenyésztésnél nagy hangsúlyt fektettek a kutyák ráncaira és a szőrzet mintájára, melyeknek a W formára kellett emlékeztetniük, mely a kínai írásban a „herceg” megfelelője. A mopsz mindig, minden országban az arisztokrácia kedvence volt. A „Multo in Parvo” mondás – kb. „sok kutya kis helyen” – kiválóan jellemzi ezt a kis kutyát. A mopsz szíve és lelke többszöröse testméretének.

Kínai kezdetek

Tulajdonképpen a legjobb az elején elismerni, hogy igazából nem sokat tudunk arról, hogyan, mikor és miért alakultak ki olyan rövidorrú, simaszőrű és kunkorodó farkú kutyák, melyeket ma mopsznak hívunk. Az szinte biztos, hogy az ilyen típusú kutyák Kínából származnak. Joggal feltételezhetjük, hogy minden rövid orrú fajta, a bulldog és rokonai kivételével, keleti eredetű.

Kínában már jóval időszámításunk előtt tenyésztettek kisméretű kutyákat, melyeknek típusa és szőre ugyan különböző volt, de egyben megegyeztek: rövid, széles és lapos fejük volt. Ezeket az ebeket a palotákban tartották, speciálisan erre a célra kitanított alattvalók, általában eunuchok foglalkoztak a tenyésztésükkel.

A fajta eredetét illetően két téveszme is gyökeret vert a köztudatban. Az egyik szerint a mopsz a masztifftól származik, annak törpésített változata. Ez a teória valószínűleg onnan ered, hogy a legkorábbi mopszokat, melyek Angliába érkeztek, Dutch Mastiffnak, azaz holland masztiffnak nevezték. A két fajta közötti egyetlen hasonlóság a szőrzet és annak színe. A két fajta koponyájának formája roppantul eltérő, és ez igen valószínűtlenné teszi, hogy a mopsz a föníciai masztifftól származna, mely a mai angol masztiff, a középkori alanó és a bulldog őse.

A másik félreértés a mopsz orrát érinti, mely állítólag azért ilyen rövid, mert a kutyák orrcsontját még kölyök korukban eltörték. Ez a feltételezés természetesen azért sem igaz, mert az ilyen szerzett fizikai tulajdonság nem öröklődik. Ráadásul már az ősi Kínában is ismerték a szelektív tenyésztés módszerét, így egyáltalán nem volt szükségük ilyen brutális eszközökre.

A rövid orrú kutyákat már jóval a kereszténység előtt ismerték Kínában. Confucius i.e. 551-ben említi a „rövid pofájú” kutyákat. Az i.sz. első századból származó feljegyzések egy Pai nevű kutyát is említenek, mely elnevezés kb. egy rövidlábú és rövid fejű kutyát jelent, melynek az asztal alatt volt a helye. Ettől a korszaktól kezdve egyre több uralkodóról tudjuk, hogy felettébb érdeklődtek a kis kutyák iránt – gyakran uralkodói kötelességeik rovására. A Tang-dinasztia korából származó feljegyzés szerint (kb. i.sz. 950), akkoriban nyolc fajtát különböztettek meg, ezek egyike volt a Lo-sze. Volt, hogy 4000 (!) eunuch szorgoskodott, hogy létrehozzák a tökéletes egyedet.

Ezeknek a kínai kutyáknak a külsejét csupán a korabeli ábrázolásokból ítélhetjük meg, melyek azonban más keleti alkotásokhoz hasonlóan meglehetősen stilizáltan jelenítették meg a négylábúakat. Ennek ellenére három fő típust különböztethetünk meg: az oroszlánkutyát, a pekingit és a már említett Lo-Sze kutyát. Valószínűleg utóbbitól származik az európai mopsz. A Lo-Sze hasonlított ugyan a pekingire, de szőrét teljesen más volt. A kutyák színe eltérő volt, akadtak közöttük tarkák is.

A legfőbb fizikai követelmény az volt, hogy a Lo-Sze olyan kicsi legyen, amennyire csak lehetséges, rövid szőrrel és nagyon elasztikus bőrrel – és természetesen viselje kell a hercegi jegyeket (három ránc a pofán és egy függőleges csík). Nagyra becsülték a fehér fejfoltot is. Kívánatos volt a kompakt test, a jó csontozat, a lapos arc és a szögletes állkapocs. Sok kutya farka kurta volt, de a kunkorodó vagy duplán csavart is ismert és megengedett volt. A füleknek egy korabeli író szerint akkorának kellett lenniük, mint egy fél aszalt sárgabarack, és némileg jobban oldal tűzöttnek, mint a pekinginek és más rokon fajtáknak.

A keleti kutyák nyugati migrációjában nincs semmi misztikus. A selyem- és egyéb kereskedők révén kelet és nyugat már a Han dinasztia idején kapcsolatban állt egymással (i.e. 200), de igazán a Ming-dinasztia alatt (1368–1644) fejlődtek ki a kereskedelmi kapcsolatok Európával: a portugálokkal 1516-ban, a spanyolokkal 1575-ben, a hollandokkal 1604-ben kezdődött.

Az orosz birodalom számára sem volt közömbös Kína. Amikor Nagy Péter orosz cár követséget küldött K’ang Hsi udvarába (1662–1723), feljegyezték, hogy a kínai követ, akit az orosz követség üdvözlésére küldtek, nagyon szerette a kutyákat, és az oroszoknak is ajándékozott néhány jószágot. De ennél sokkal prózaibb szinten is eljutottak a mopszok nyugatra: a portugál és spanyol hajósok hamar felismerték hazájukban a piackészséget az újfajta kis kutyák iránt.

 

A mopsz Európában

A legkorábbi ismert feljegyzések megerősíteni látszanak, hogy Nyugat-Európa már ismerte a Lo-sze kutyát, mielőtt az Oroszországba került volna. A XVI–XVII. században érkezhettek rövid orrú, kicsi kutyák Kínából Nyugat-Európába. Valószínűleg a szelektív tenyésztés már ekkor a kissé hosszabb testű Lo-sze kutyát zömökebb ebbé változtatta.

Ki ne ismerné Pompey történetét, aki megváltoztatta az európai történelmet Hallgatag Vilmos megmentésével? Bár ezt a kutyát kis fehér ebként írják le, a többi jellemzőből arra következtethetünk, hogy a modern mopsz őse volt.

Sir Roger Williams „Action in the Low Countries” című művében, 1618-ban publikálta ezt a történetet, mely egy mopsz által megoldott történelmi incidenst mesél el. Az eset valamikor 1571 és 1573 között történhetett, a holland-spanyol háború alatt. A spanyolok rajtaütöttek a hollandok táborán. Orániai Vilmos Pompey nevű mopsza, mielőtt bárki is észrevette volna a hollandok közül a támadást, felkeltette alvó mesterét, aki így megmenekült a spanyol fogságtól. Pompey-t az egész országban hősként tisztelték. A büszke kis jószág a holland orániai uralkodóház szimbólumává vált. Az uralkodó képmása, lábainál a mopsszal kifaragva látható Vilmos sírja felett A Delft katedrálisban.

Egy századdal Vilmos herceg kalandja után, dédunokája, III. Vilmos és II. Mária 1688-as, angliai trónralépéséről a családi kutyák sem hiányozhattak: mindegyik egy narancsszínű szalagot viselt nyaka körül. Ebben az időszakban már Európa egész területén ismerték a mopszot, de szinte minden országban máshogy hívták:

Mops Hond (Hollandia), Mops (Svédország), Mopsi (Finnország), Mops Hund (Németország), Carlin, Doguin (Franciaország), Carlino (Olaszország), Doguillo (Spanyolország), Dutch Mastiff (Anglia).

Smutmhadra (Írország). Ezutóbbi szó tömzsi kutyát jelent ősi gael nyelven.

Hallgatag Vilmos és dédunokája angliai trónralépése között, kb. 100 évig csak annyit tudunk a mopszról, hogy jelen volt az orániai uralkodóházban, a holland udvarban. A XVII. század második felében már más országok udvaraiban is felbukkan: jelen van a francia, az olasz, a szász és a sok más német állam arisztokrata köreibe.

 

De miért Pug?

Angolszász nyelvterületen a Pug elnevezés vált népszerűvé, de azt nem tudjuk, honnan ered és hogyan terjedt el ez fajtamegjelölés. Mindenesetre a pug, pugg és pugge szavakat elsősorban a szeretet és ragaszkodás kifejezéseként használták. A Puck szót a huncutság, csínytevés megjelölésére használtak. De Pug elnevezéssel illették a XVII. és XVIII. században népszerű kistermetű majmokat, melyeket háziállatként tartottak. Kétségtelenül van némi hasonlóság a két jószág között, megjelenésüket és viselkedésüket illetően is. Általánosan elterjedt teória, hogy Angliába Oroszországból érkeztek először mopszok, ahol sok jó egyedet tenyésztettek, de a piacon is olcsón lehetett mopszhoz jutni. Ennek a feltételezésnek talán van némi alapja, de nincs rá igazi bizonyítékunk.

A mopsz népszerűsége Közép-Európában levezethető abból a sok-sok kínai és porcelán figurából is, melyek csak úgy dőltek a gyárakból, különösen Meissenben. Amikor a német szabadkőműveseket kiközösítette XII. Clemens pápa 1738-ban, illegálisan folytatták tevékenységüket, és megalapították a Mopsz-rendet.

Egy 1879-ben megjelent könyv kétszer is említ mopszokat Olaszországban. Franciaországban a fajta Carlin néven vált ismertté a korai XVIII. század óta. Carlin eredetileg egy színész volt, aki Harlequin szerepében vált híressé, és a titulus valószínűleg arra a fekete maszkra utal, melyet a színész és a mopsz is visel. 1790 környékén Joséphine Bounaparte is belehabarodott Fortuné nevű mopszába. A kiskutya állítólag titkos üzeneteket szállított nyakörvében Napóleonnak, mikor az Les Carmes börtönébe volt bezárva. Fortune-ról azt mondják, igen makacs kutya volt, és egyszer Napóleont is megharapta, mikor az kedvese hálószobájának küszöbét átlépte.

Érdekes módon nagyon kevés feljegyzés árulkodik a mopsz spanyol vagy portugál népszerűségéről, holott bizonyosan ismert volt a fajta mindkét országban a már említett kereskedők és hajósok révén, akiknek a korabeli mopszok Európába érkezését köszönhetjük.

 

A mopsz Angliában

Amikor Vilmos és Mária mopszokkal érkezett Angliába, hamarosan az angol udvaroncok és rokonaik is megszerették ezeket a kiskutyákat, illetve birtoklásukat kényelmes módjának tartották az új uralkodó iránti lojalitásuk kifejezésének. Az elkövetkező években a mopsz és a feketebőrű apród elengedhetetlen tartozéka volt egy divatot követő angol. A mopsz-divat a XVIII. században is folytatódott, csúcspontját III. György uralkodása alatt érte el.

A korabeli festők sok hasznos ábrázolást hagytak ránk a korabeli kutyákról, de a XIX. századig a mopsz külsejéről kevés vizuális anyaguk van. Nem beszélve persze Hogarth munkáiról, aki maga is mopsz-tartó volt.

 

A modern mopsz

A XIX. század első néhány évtizedében a mopsz népszerűsége kétségtelenül hanyatlott. Ennek több oka is ehetett. Egyrészt a divat mindig állhatatlan, de maga a fajta is megromlani látszott felépítésében és megjelenésében. Úgy tűnik, történt némi kísérleti keresztezés a mopsz és a bulldog között, főleg azért, hogy törpésítsék a bulldogot. Sajnos néhány ilyen keveréket mopszként adtak el. A másik ok az volt, hogy kezdett eltűnni a fajta jellegzetes fekete maszkja, miközben szőre is gyakran durva vagy gyapjas volt. Tehát sok mopsz elvesztette vonzó fizikai tulajdonságait: a fekete maszkot és rövid, zárt, fényes szőrzetét. A durva vagy inkább hosszú szőrű mopsz, mely némi szenzációt okozott a század végén, valószínűleg a 80-90 évvel korábbi keresztezésekre vezethető vissza (pl. törpe spánielekkel). Egyszóval a versenyszerű kutyakiállítások elterjedéséig a mopsz kiment a divatból, mivel karaktere, intelligenciája és temperamentuma rossz irányba változott.

De szerencsére sohasem fenyegette hosszú népszerűtlenség, és a fajta kimondottan újjá éledt a kutyatenyésztés fellendülésével a XIX. század közepén. A bikavidal betiltás után (1835) sokan más módját keresték annak, hogy megmutathassák kutyáik felsőbbrendűségét. 1859-re a kutyakiállítások és versenyek világa sokféle kutyatartót vonzott, mindenféle típusú embert, így sok csalás is előfordult. Ha egyáltalán volt a kutyáknak törzskönyve, ritkán lehetett megbízni bennük, mígnem az 1873-ban alakult Kennel Club elkezdte a kutyák és győzelmeik nyilvántartását. A Kennel Club 1859 és 1874 közötti törzskönyvei hatvan-egynéhány mopszot jegyeznek fel a kiállítási győztesek között.

A klub hatáskörének növekedésével, a kiállítások megállíthatatlan elterjedésével, egyszóval a kutyás világ „szalonképessé” válásával, egyre több női kiállítóval találkozhatunk, ami lehetővé tette a mopsz és a hozzá hasonló fajták újbóli elterjedését.

A XIX. század első felében két vérvonal volt meghatározó. A legkorábbinak a Marrisont tartják. Azt mondják, ez a vonal királyi kutyáktól származik, feltehetően Charlotte királynő mopszaitól, aki III. György felesége volt. Ezekre a kutyákra a zömökebb testfelépítés volt jellemző. A másik prominens vonal a Lord és Lady Willoughby d’Eresby által kialakított vérvonal volt. Kutyáikra a világos szürkés szín, fehér jegyek, inkább nagyobb méret, könnyebb testfelépítés és a kisebb szem volt a jellemző.

Mr. Morrison és a Willoughby d’Eresby tenyésztette kutyák fontos szerepet játszottak az 1840-es évektől kezdve. Még manapság is megszokott Willoughby mopszokról beszélni a hideg fawn színnél és Morrison mopszokról az arany apricot árnyalatnál.

A következő, és valószínűleg a legfontosabb új vérvonal Kínából érkezett. 1860-ban, Peking megszállásakor az angol katonák a császári palotába is betörtek, ahol többek között két kutyát is zsákmányoltak. Lamb és Moss Mrs. St. John tulajdonába került. Barátnője, a lelkes mopsz-tenyésztő Laura Mayhew tetszését annyira megnyerték ezek a kutyák, hogy sikerült őket magához vennie Twickenham-be.

A két mopsz úgy hasonlított egymásra, mint két iker, tiszta apricot-színük volt, fehér jegyek nélkül. Tőlük született Click, aki az egész mopsztörténelem talán legfontosabb kutyája volt. Nagyon sokszor használták fedezőkanként, gyakorlatilag mindegyik jelenlegi angol és amerikai mopszot vissza lehet rá vezetni.

Az angliai Pug Club 1883-ban alakult, hamarosan a standard is megszületett. A fekete mopszokat 1886-tól kezdték komolyan venni. Persze azelőtt is voltak fekete egyedek, időről-időre felbukkantak a fawn színű almokban, de ezeket a kölyköket késlekedés nélkül vízbe fojtották. Mindenesetre olykor egy-két jószág úgy tűnik, megmenekült a „hullámsírtól”, hiszen a Hogarth féle képen is egy fekete mopsz látható.

Viktória királynőnek is volt egy fekete mopsza, melynek ráadásul fehér jegyei is voltak. Azt mondják, ez a kutya Kínából származott és jónéhány fekete utódja született.

A XIX. század végén ismét csökkent a mopsz népszerűsége. A fajta legfőbb riválisa először a pomerániai volt, melyet a pekingi követett. De akármilyen hullámvölgyek is voltak a mopsz történetében, a fajtának mindig maradtak lelkes hívei, akik típusos és életerős vonalakat hoztak létre.

 

Mopszok az Újviágban

Nincs pontos adatunk, mikor érkeztek az első úttörők Amerikába, de azt tudjuk, hogy huszonnégy mopszot állítottak ki New York-ban 1879-ben, de egy évvel később csak öt jelent meg a Philadelphia Kennel Club kiállításán. Valószínűleg az amerikai polgárháború után érkezhettek az első egyedek az Államokba. Az AKC törzskönyvei szerint 1900 és 1920 között csak maréknyi tenyésztő regisztráltatta kutyáit, és néhány kiállításon egyáltalán nem szerepeltek mopszok. Az AKC 1885-ben ismerte el hivatalos fajtaként a mopszot.


Néhány híres mopsz tulajdonos:

Hallgatag Vilmos (1533–1584)

III. Vilmos (1650–1702) és II. Stuart Mária (1662–1694)

Voltaire (1694–1778) francia író és filozófus

William Hogarth (1697–1764) angol festő és író

Pompadour márkiné (1721–1764) XIV. Lajos szeretője

Marie-Antoinette (1755–1793) XIV. Lajos felesége

Joséphine de Beauharnais (1763–1814) napóleon első felesége

Enghien hercege (1772–1804)

Viktória királynő (1819–1901)

Windsor hercege (1894–1972), aki Nagy-Britannia és Észak-Írország
királyaként uralkodott mint VIII. Eduard és felesége. Mrs. Wallis Simpson-Warfield

 

The origin of the Pug

There has always been controversy about the origin of the Pug. It is probably better to face facts from the outset and admit that practically nothing is known of how, when or why the short-faced, smooth-coated and curly-tailed dogs that we now call Pugs came into existence. There is, however, very little doubt about where they came from, and that is China. There is good reason to believe that all the short-faced breeds, with the notable exception of the Bulldog and the collateral members of his family, originated in the Orient.

Two fallacies should be decently but finally buried, the first being the belief that Pugs descend from and have become a pygmyized type of Mastiff. This idea probably arose from the fact that the earliest Pugs to arrive in England were sometimes referred to as Dutch Mastiffs. The only real point of similarity between the Mastiff and the fawn Pug is in colour and coat. The structure of the skulls of the two breeds varies enormously and this is quite enough to show that it is most improbable that the Pug has any connection with the huge Molossus, known to the Phoenicians, from whom the Mastiff, the medieval Alaunt and the Bulldog descend.

The second misunderstanding is that the short face of the Pug was originally brought about by crushing or damaging the nasal bones in puppyhood. Obviously an operation of this sort would only affect the subject and not its descendants. Selective breeding is nothing new and has been practised for one reason or another for centuries.

Short-nosed dogs seem to have been known in China many years before the Christian era, since short-mouthed dogs are mentioned by Confucius (b. 551 B.C.). Records from the first century A.D. mention dogs, referred to as Pai, which translated appears to mean a short-legged and short-headed dog whose place was under the table. From this period onwards a number of the Emperors appear to have taken an interest in small dogs -often at the expense of their imperial duties.

The only way in which we can get any idea of the appearance of Chinese dogs is from drawings and scrolls. These, like most of Oriental works of art, are extremely stylized, but it appears that three main types of small dog were flavoured -the Lion Dog, The Pekingese and the Lo-Sze, and it is the latter from whom our European Pugs seem to descend. Pictures show the Lo-sze as not unlike the Pekingese except that its coat was short and close and the tail was without feathering. The colours varied and most dogs were parti-coloured.

The chief physical requirements for a Lo-sze were that it should be as small as possible, that the coat should be short and the skin very elastic, whilst it was essential that it should bear the Prince mark -this was three wrinkles on the forehead and a vertical bar, thus forming the Chinese character for Prince; a white button or blaze on the forehead was much favoured. A compact body, good bones and a flat face as well as a square jaw were all valued, and although many of the dogs had their tails docked, the curled tail as well as the double curl were all known and permissible. The ears, compared by a writer to the half of a dried apricot, were set slightly more to the side of the skull than those of the Pekingese and other kindred breeds.

There is nothing very mysterious about the migration of small Oriental dogs to the countries of the West. There has been trade in silk and other merchandise between China and the Western world as early as the time of the Han dynasty (200 years B.C.). Trade relations with Portugal were opened in 1516, with Spain in 1575, and with the Dutch in 1604. Peter the Great sent an embassy to the court of the Emperor K'ang Hsi (1662-1723), and it is recorded that the Chinese envoy who was sent to welcome the Russian ambassador was greatly interested in dogs and hounds, several of which accompagnied the ambassador, and one or two were accepted as gifts by the envoy.

On a more matter-of-fact level there is no doubt that the sailors of Portugal and Spain would have been well aware that the ladies of their native lands would offer a very ready market for small dogs of a novel breed.

The Pug comes to Europe

The earliest-known reference to a dog that may well have been the forerunner of the Pug confirms the belief that western Europe knew the Lo-sze before it was seen in Russia.

The story of this little dog, who saved the life of William the Silent, and thus altered the history of Europe, is a classic in Pug history and appears in Sir Roger William's Actions in the Low Countries, published in 1618, and refers to an incident that must have taken place between 1571 and 1573. The occasion was a surprise Spanish attack on the Dutch camp. The little dog in question, whose name is believed to have been Pompey, awakened his master before any of his men by scratching, crying, and leaping on his face.

Although the dog is described as a white little hounde it can reasonably be thought, from other parts of its description, that it actually was an ancestor of the modern Pug.

We can therefore establish with reasonable certainity that small, short-faced dogs existed in China; could have travelled from the East to the West in the sixteenth and seventeenth centuries, and there was good reason for their popularity at the Court of William the Silent and his successors. It is possible that it was at this period that careful and selective breeding changed the somewhat long-bodied Lo-sze into the cobbier dog that eventually took the name of Pug.

During the hundred years which intervened between the reign of William the Silent and the arrival in England of his great-grandson nothing is heard of the Pug except that they were always around the Dutch court.

During the latter years of the seventeenth century we find signs of Pug infiltration into many European countries -France, Italy, Saxony and many of the German states.

Originally known in Holland as Mopshond, in France as Doguin and frequently in England as Dutch Mastiffs, there is no certainity as to how or why the name of Pug came into use in this country. However, the words pug, pugg and pugge were frequently used as terms of affection, and there are many instances of its use. The word may have some derivation from Puck, since it was usually used to indicate impishness or mischief. Pug was a term often applied to the small monkeys so popular as pets in the seventeenth and eighteenth centuries, and no doubt the flat-nosed and mischievious little dogs had something in common, both in appearance and behaviour, with little monkeys.

The Pug in England

William and Mary brought Pugs to England when they arrived in 1688. These were probably the personal pets of themselves and their suite. It was no long before English courtiers and their kindred not only fell in love with the little newcomers but found the possession of one a convenient way of expressing their approval of their new monarchs.

In the years that followed, the Pug and the flamboyant black page-boy became the essential appendages of a lady of fashion. The vogue for Pugs continued throughout the eighteenth century, reaching its peak at the time of George III.

Painters have often left us a useful record of the appearance of the dogs of their period, but until the nineteenth century we have little visual evidence of this kind of the appearance of Pugs. The exception, of course, is the work of Hogarth, who himself was a Pug owner.

The Pug on the Continent

The frequent mention of Pugs being brought to England from Russia and the implication that many good specimens were bred there, and that they were sold very cheaply in the markets, probably had some foundation, but there is no real evidence to support the belief.

The popularity of the Pug in central Europe can be deduced from the number of china and porcelain figures of Pugs that emerged from the factories -particularly at Meissen. When the German Freemasons were excommunicated by the Pope in 1736 they continued underground activities under the nom de guerre of 'Mopsorden' or the Order of Pugs.

A book published in 1789 mentions twice Pugs in Italy.

In France the Pug was known as the Carlin since the early eighteenth-century. Carlin was an actor who was renowned in the role of Harlequin, and the title probably refers to the black mask worn by both player and Pug. Joséphine Buonaparte was undoubtedly infatuated with her Pug Fortuné, and he certainly appears to have been dangerously entêté [headstrong].

Strangely enough we have very little evidence of the popularity of the Pug in Spain or Portugal, although it may well have been seamen and traders of those nations to whom we are indebted for the earlier Pug arrivals from the Orient.

 

The background of the modern Pug

In the first few decades of the nineteenth century the popularity of the Pug undoubtedly declined. It seems that there may have been several causes to which one can attribute the Pug's eclipse. Not only has fashion always been a fickle jade but Pug themselves seem to have deteriorated both in constitution and in appearance. There appear to have been some experimental crosses of Pugs with Bulldogs, mainly in attempts to pygmyize the Bulldog; quite likely some of these cross-breeds were sold as Pugs. From one cause of another it would seem that the Pug was in danger of losing its typical black mask whilst his coat was often coarse or woolly. In other words, many Pugs had lost their most attractive physical features -the black mask and the short, close and shining coat. The 'rough coated Pugs' that caused something of a sensation et the end of the century were probably throwbacks to a cross-bred ancestor born some eighty or ninety years before.

Nevertheless, since the competitive exhibition of dogs did not commence until the middle of the century, the small matter of a Pug's points are not likely to have had a serious effect on the public's regard for the breed, and one must assume that, in addition to changing fashion, Pug character, intelligence and temperament must have been at a low ebb at that time.

The Pug never stays in the outer darkness of unpopularity for long and the revival of interest in the breed quite logically coincided with the great upsurge of enthusiasm for dogs and their breeding which started in the middle years of the nineteenth century. After the banning of bullbaiting (1835) a certain tough element were looking for some way of displaying the superiority of their dogs. By 1859 dog-shows and competitions attracted considerable numbers of dog-owning men -the rough, the tough and the really sporting types, and there was plenty of room for sharp practice and roguery. Pedigrees, when existing, were seldom trustable until the Kennel Club (founded in 1873) made some effort to record a dog's pedigree and his winnings. This resulted in a first Stud Book which recorded the winners and their pedigrees at shows held between 1859 and 1874. Some sixty-odd Pugs are listed in this volume.

The Kennel Club's sphere of influence increased with the years as it legislated for the ever-increasing number of dog-shows and field-trials over which it assumed control. With the increasing respectability of dog-shows, women exhibitors became more common which made possible the return to public favour of breeds like the Pug.

Two strains appear to have dominated the first half of the nineteenth century. The earliest was the Morrison. This strain is said to be founded on the blood of royal dogs, presumably those of Queen Charlotte, wife of George III. The other prominent strain was that of Lord and Lady Willoughby d'Eresby. Here imported blood (from Russia or Hungary) was employed to bring about the badly needed improvement in type. The dog bred by Mr Morrison and the Willoughby d'Eresby were of greatest importance from the years 1840 onwards. Even today it is quite usual to speak of a Willoughby Pug or a Morrison, thus implying that it is either of the cold, fawn colour of the first-named strain or of the more golden apricot shades of those bred by Mr Morrison.

The next, and perhaps the most important, infusion of fresh blood came from China. Lamb and Moss are said to have been captured in the Emperor of China's Palace in the 1860's and then brought to England (a story which much resembles the account of the looting of the Pekingese from the Summer Palace in 1860!). These two dogs were the parents of Click, who was to become one of the most important Pugs in the whole history of the breed and one whose influence was just as great, if not greater, in the United States than it was in England.

The Pug Club was founded in 1883 and it soon laid down a standard of points for the breed. In 1886 black Pugs first began to be taken seriously. There had certainly been black Pugs before then. They had cropped up from time to time in litters of fawn puppies but had usually been popped into a bucket without delay. One or two little black sports seem to have escaped a watery end, for Hogarth, always a lover of Pugs, painted one in The House of Cards, ca 1730. It is also known that the Queen Victoria had owned a black Pug who was heavily marked with white. This dog may have come from China and it is certain that the closer a dog or bitch was to Oriental ancestry the greater the likelihood of it producing black offspring.

By the closing years of the nineteenth century the popularity of the Pug was on decline once more. The breed's rivals were firstly the Pomeranians who then gave way to the Pekingese. Anyone studying the history of the Pug cannot fail to be struck by the numerous rises and falls in its popularity, but the breed has been lucky in that it has always retained sufficient enthusiastic breeders who have maintained good typical and sturdy stock, so that even when the Pug breed is numerically weak it retains its type and temperament.

Pugs in America

There is no exact record of the year when Pugs first landed in the United States, but twenty-four were exhibited at New York in 1879, although only five appeared later that year at the Philadelphia Kennel Club Show. Pugs seem to have aroused several storms in the American show-ring but the breed steadily forged away.

 

History Of The Pug


 

  The Pug breed has a long, dignified history.  Its charming features have been portrayed on some famous paintings.  For example, William Hogarth's painting in 1730 of a black pug in "House of Cards."  William Hogarth was an owner of pugs and used them many times in his paintings.  The pug has flourished true to breed from before 400 B.C.  It is believed that this breed of dog had its origins in China.  The Chinese, when overseeing a breeding or whelping, would specifically look for either wrinkles or coat markings that would form characters from the chinese language.  The Pug's forehead wrinkles would be checked for the formation of the "W" shape, which resembles the Chinese character for "Prince."  The development of the Pug as a breed is shrouded in oriental mystery and speculation. What is known is that the Pug became beloved companions of royalty.  It is believed that the sailors from the Dutch East India Company were the first to bring the Pug to Holland.  The saying, "Multo in Parvo" ("a lot of dog in a small space") certainly does apply to this dog.  The Pug has the heart and soul of a canine many times its size.
      A story published in 1618, in Sir Roger William's "Action in the Low Countries", tells of an incident involving a beloved Pug belonging to William the Silent of Holland's House of Orange.  It is believed the incident occurred sometime between 1571 and 1573, during a time of war between the Dutch and the Spaniards.  The occasion was a suprise Spanish attack on the Dutch camp.  The Pug, whose name is believed to be Pompey, awakened his master, before any of his men realized the Spaniards were attacking, by scratching, crying and leaping on Prince William the Silent's face.  The Prince avoided capture and the Pug was revered throughout the kingdom.  This proud little dog became the symbol of Holland's House of Orange.
       One hundred years after Prince William the Silent's adventure, his great-grandson, William III and Mary II, ascended the throne of Great Britain (1688).  They brought with them the family pets, the symbols of the House of Orange, the beloved Pugs.  Each with an orange ribbon tied about its neck.
       In time the Pug Dog became known throughout Europe. Of course, not everyone called it a Pug.  Some of the other names it was known by were:
Ha Ba Gou (Old Chinese)
Mops Hond (Dutch)
Mops (Swedish)
Mopsi (Finnish)
Mops Hund (German)
Carlin, Doguin (Old French)
Carlino (Italian)
Doguillo (Spanish)
Dutch Mastiff (English)
Smutmhadra (Irish Gaelic) literally means "stumpy dog"
     Moving to the first half of the nineteenth century two strains appear to have dominated the Pug genetic lines.  The earliest bloodline was the Morrison.  This strain is said to be founded on the blood of royal dogs, presumably those of Queen Charlotte, wife of George III.
      The other prominent strain was that of Lord and Lady Willoughby d'Eresby.  They imported dogs from either Russia or Hungary, and they were employed to bring about the badly needed improvement in type.  The dogs bred by Mr. Morrison and the Willoughby d'Eresy were of greatest importance from the years 1840 onwards.  Today it is still common to speak of a Willoughby Pug, a cold fawn color, or a Morrison Pug, a golden apricot shade.
      Pugs first came to America shortly after the American Civil War.  By 1885 Pugs were being shown throughout the country.  By the turn of the century Pugs slowly became less popular as other imported breeds became known and were being seen.  The American Kennel Club Stud Books show that for the years 1900 through 1920, only a handful of breeders were registering their Pugs, and some shows had no Pug entries at all.
       It was in 1931 that a group of East Coast breeders and exhibitors decided to form a Pug Dog Club of America and on December 1, 1931 the club was formally recognized by the American Kennel Club.